Liane Moriarty - Add vissza az életem!

Kiadó: Pioneer books
Oldalak száma: 400
Borító: puhaborítású
ISBN: 9789638942371
Megjelenés: 2012
Fordító: Morvay Krisztina
Ár: 2990,-

Fülszöveg:

Mi lenne, ha hirtelen elfelejtenéd életed legfontosabb tíz évét?Alice az edzőterem padlóján tér magához, fején egy csúnya púppal és annak tudatában, hogy ő még mindig az a jókedvű huszonkilenc éves nő, aki nemrég kezdte el közös életét csodálatos férjével és a pocakjában növekvő első babájukkal.

Teljes elképedésére azonban gyorsan kiderül, hogy az esés tíz évet kitörölt az emlékezetéből. Valójában harminckilenc éves, a mindennapokban egy nyugodt pillanata sincs, és akkor érzi jól magát, ha naponta három órát sportol, majd pedig különböző összejövetelekre jár olyan nőkkel, akiket mindig nagy ívben el szokott kerülni. 

Hogy az ördögben jutott idáig az élete? Hogyhogy nem emlékszik a három gyermeke születésére, sőt magukra a gyerekekre sem? Miért utálja az imádott férje, akivel ráadásul még a bíróságon is acsarkodik? És mégis mit tehetett, hogy a szeretett nővére szinte szóba sem áll vele? 

Új szemüvegen keresztül látva az életét, Alice nemhogy alig ismer magára, de még csak nem is kedveli azt az embert, akivé vált. Vajon lehet még újra az a nő, aki valaha volt?

Vélemény:

Nagyon sok összetett érzésem van a könyvvel kapcsolatban, de az biztos, hogy újabb kedvencet avattam és egy percre se bántam meg, hogy belekezdtem. Imádtam! Még a szívszorongató, sanyargató részeket is, mert így tették annyira valóságossá a történetet.

Szívem szerint örülök, hogy Alice akkor beütötte a fejét, mert a következő éveit pontosan ez határozta meg. Így volt megírva a nagy könyvben. :) 

Alice-t sokkal jobban kedveltem még a 29-éves énjével, mint azt az új hangos, ingerült és megjegesedett nőt. Olyan szívélyes volt olvasni mindent, ami az ő szeleburdi fejéből kipattant. Féltem, hogyha visszatér az emlékezete, akkor ugyanolyan szipirnyóvá válik, mint az elmúlt 10 év alatt. És akkor itt jön képbe Nick és Dominick (de hasonló a nevük!). Egyik percben Nickért rajongtam, azt akartam, hogy jöjjön és költözzön vissza, a másik percben pedig kitessékeltem volna az ajtón és soha többet ne jöjjön vissza. Milyen összetett érzés!

Dominick valamivel nyugodtabb, higgadtabb személy volt, szimpatizáltam vele, de valahogy a Nickkel felidézett sok emlék elfedte Dominick kedvességét. Nem ő vele élte le a fél életét Alice, nem voltak közös pillanataik, nem volt olyan szeleburdi, mint Alice. Nem alkottak egy egészet, csak két egymás mellett elüldögélő embert. Rájöttem, hogy Nick Alice embere. Ők egymáshoz tartoznak attól a perctől fogva, hogy meglátták egymást. Hiába mentek keresztül annyi sok gyötrelmen, fájdalmon, veszekedésen, kiabáláson, ők összetartoznak.

A végén azt hittem, hogy nem fognak összejönni és Alice Dominick mellett öregszik meg. Alig vártam a pillanatot, hogy tudjam, Nick fekszik mellette az ágyban és ő tőle kap reggeli csókot. :) Annyira édes párt alkotnak!

Madison, Tom és Olivia csodálatos gyerekek voltak, annak ellenére, hogy sok mindenen kellett keresztül menniük. A kicsi Olivia volt a kedvencem, aki a könyv végén lázadó kamasszá vált, össze se lehet hasonlítani a korábbi kicsi énjével. Madison felnőttes, érett nővé vált, szimpatikussá vált. Tom pedig olyan Tom. Kicsit semleges vagyok vele.

Aztán ott volt Gina. Szinte minden hozzá vezethető vissza és a végén már számomra is teljesen ellenszenvessé vált. Gina beette magát Alice életébe és Alice létfontosságú elemként tekintett rá. Gina és Mike házassági problémái áthárultak Alicékre, és innen kezdődött minden. Szóval szerintem hatalmas hiba volt egyáltalán szóbaállni Ginával, mert csak bajt hozott.

Elisabeth nagyon elkeserített engem. Amikor nem ment Alicért, akkor haragudtam rá, de aztán a fejezetek alatt megkedveltem. Sajnáltam, hogy a babák egyre másra nem akartak összejönni és ezidő alatt Libby és Ben szíve és lelke ezerszer összetörik. Annyira szerettek volna babát, hát velük miért nem történik meg? Annyi abortusz van a világon, másoknak meg a fél életüket fel kell áldozniuk azért, hogy legalább egy baba összejöjjön. Ez igazságtalanság. Szerencsére végül összejött a pici Francesca, és nagyon örültem neki. A másik 3 kisfiúról sok említést nem tett az írónő, de szerintem nem is volt lényeges. Inkább az, hogy végre Elisabeth élete is beteljesedett. 

Barb és Roger különösek és furcsák voltak számomra. Teljességgel elfogadhatatlan lenne számomra, hogy az anyám a férjem apjával jöjjön össze. Nem. Fúj. Kizárt. Barb kivetkőzött magából, sokkal szimpatikusabb volt, mint amikor még visszafogott volt. 

Frannie vicces, aranyos, bölcs dédnagymamát alakított a könyvben, igazán megkedveltem. Xavierrel nem hiszem, hogy oltári párost alkottak volna, és meglehetősen sokat marhatták egymást, de azért szerintem viccesek voltak. Végül is, az ember utolsó pár évére jó, hogy összeszedett valakit, aki támogathatta. Sajnáltam, hogy el kellett mennie, de így volt rendjén.

Asszem itt ér véget az elemzésem, minden lényeges szereplőn átmentem. A buzgó anyukákról nem írok, mert annyira felszínesek és lényegtelenek. Örülök, hogy elolvashattam ezt a fantasztikusan jó könyvet, bárkinek merem ajánlani! :)

Értékelésem: 5/5